"Simonyi - Papierskulpturen · Papírszobrok · Paper sculptures · Plastiche in carta",
Kunstverein Rosenheim - Budapest Galerie, 2000Vándormûvészet
Sajátos kérdése a mûvészettörténetnek, ami hagyományosan nemzeti iskolákból áll össze, a nem otthon élõ mûvészek munkásságának hovatartozása. Például ha mi mûvészettörténetet írunk, magyart írunk-e vagy magyarországit? Ha az elõbbit, úgy bárhal él is a magyar mûvész, helye van benne? S ha az utóbbit, úgy inkább az az érdekes, ami Magyarországon történt, bárki által is?
Természetesen nem fontos nemzeti mûvészettörténetben gondolkodni, hisz a mûvészetet egyetemesnek, különösen a modernizmust pedig internacionálisnak mondjuk. Mégis tapasztalhatjuk a helyi érvényességét, a legkortársibb jelenségeket feldolgozó monográfiákban is. Így az új expresszionizmusról szólókban, amit nemcsak a stílus különféle, regionális megnevezései hitelesítenek, de még a nemzeti szemlélettõl legtávolabb álló szerzõk is (mint az amerikai Donald Kuspit vagy Irving Sandler) fontosnak tartanak.
Pedig a 20. század mûvészettörténete bõvelkedik hazájukat elhagyó alkotókban, a forradalmak, diktatúrák, erõszakos bezártságok vagy egyszerûen csak a perifériális lét okán. Tudott például, hogy 1970 körül milyen sok mûvész ment el Magyarországról, Útjaik egyéniek, nem tartja össze õket az emigráció, Lakner László, Simonyi Emõ, Tót Endre például Németországban élnek, de semmiben sem hasonlítanak egymásra. A 70-es évek ráadásul a mûvészetek, mûvészeti ágak, mûfajak közti vándorlás állapotát is mutatta ("határesetek"). Az általános vándorlás során több olyan mûtípus született, ami vagy szállítható a mûtárgyaknak kijáró védettség nélkül, levélként, csomagként, ideaként, vagy helyben lehet elõállítani, az adott helyre szólóan. (A mûtárgyaknak ezek az alternatívái a mûvészetet uraló mûkereskedelem ellen is felléptek.)
Simonyi Emõnél akkoriban nem ilyesmirõl volt szó. Noha eredetileg grafikusként dolgozott (Budapesten a Quintett csoportban), s alig hogy végzett a Képzõmûvészeti Fõiskolán, az év legjobb terve díjat kapta Londonban (1968), amire németországi, alkalmazott grafikusi pályáját építette. 1988-ban München város nagydíját festõként nyerte el. Azóta is, nõ létére, az új expresszionizmus vad festõje, ami meglehetõsen kevés nõi alkotót számlál, viszont aminek születésében a rajznak meghatározó szerepet tulajdonítanak. Ezért is mondják ezt a stílust a kisebbségek (régiók, nemek, mûfajok, reprezentációs típusok - mint amilyen a figurativitás) mûvészetének, amennyiben a személyes tapasztalatot juttatta szóhoz mindenütt, s ezért is mondható, (ahogy például Gerard Xuriguera teszi) a mindenütt megjelent stílus egyetemesnek.
A német vad festészet - az addig a mûvészetben példaadó nyugatibb régiók féltékenysége szerint - már a 70-es években a német öntudat rehabilitásának szándékával lépett fel. Ha csak így lett volna, hogyan válhatott volna alkotójává több kelet-középeurópai mûvész? Nem a vasfüggöny és a berlini fal közös közép-európai tapasztalatiról van-e szó, ami elementáris erõvel szabadult ki a lefojtott palackból? S nem érthetõ-e, hogy a diktatúra védelmében élt magyarországi mûvészet helyett a magyarországi tapasztalatok is a kettéosztott Németország titkosrendõrséggel, terroristákkal kölcsönösen átjárt, és köztük a saját identitását keresõ mûvészetében jelentek meg?
Simonyi Emõ, 1971 óta élvén Németországban, kettõzött tapasztalatokat formált képbe, mikor a 80-as évek elején a festészetet "felfedezte", ráadásul a felfedezés érzéki eufóriájában, ami túl is lendítette képeit a konkrét történelmi helyzethez kötöttségen, ahogy ezt korábban Fabényi Julia kielemezte, (Dialógus, Ernst Múzeum, 1992. Katalógus). A közép-európai rémálom, civilizációs bûntény rettenete noha általa fogalmazódott meg a magyar mûvészetben, ezek a mûvei egyetemes haláltánc - víziók. Monumentális, birkózó, kicsavarodott testû, egymást faló emberszörnyei egy mindenre kiterjedõ civilizációs katasztrófa hírnökei, amit mi Magyarországon talán nem is érzékeltünk, de amit, másként, megjelenít a Párizsban élõ Csernus Tibor is. Akkor tehát õk a legtermészetesebb láncszemei a magyar és egyetemes mûvészet közti kapcsolatnak.
Simonyi képalkotása személyes. A kép személyessége azonban nem csak azon múlik, mi a valóság és a kettõzött személyes tapasztalat aránya benne. Hogy egy kép szubjektum lehessen, ahhoz a kép saját természetének (anyagának, technikájának, eszközeinek stb.) kell érvényesülnie benne. Úgy tûnik, Simonyi Emõ mûvészete e felé haladt. Barokkosan gazdag, intenzíven dinamikus, élõ karakterû figuratív festményeibõl mára összehajtható kartondobozokra festett testrészekbõl összerakott figurák lettek. Képiségének természete tehát az elevenség, valószerûség, de a mûvész dekonstruálja a figuratív képet, hogy mágikus gyökereihez visszavezethesse. Ez tárgyiasítással jár együtt: a testrészek a dobozokkal saját tereket, mélységeket kapnak, s a különös anatómia szerint önálló életet élnek. Ezzel válnak elevenekké, szubjektumokká a teljes figurák: totemekké vagy gólemekké.
Miközben a magyarországi mûvészetben istalálkozunk hasonló lényekkel (Gaál József vagy Szurcsik József papírmûvei), Simonyi Emõ munkái tipikus vándormûvek. Mint egy mutatványos, bárhol felállíthatja õket. S miközben összerakja vagy szétszedi teremtményeit, a nagy illuzionisták módján kérdést is gerjeszt: mi is a valóság tehát, s mi is a mûvészet. A válaszok koronként, ismereteink szerint változnak. A valóságról ma azt tudjuk, hogy részecskékbõl á11, amik energiacsomagok, s szüntelen mozgásban vannak. Stabil tárgyak nem léteznek - ezek csupán illúziók. Mintha Simonyi munkáiról beszélnénk. Amik tehát valóságok. De mikor pár hétre kiállító terembe kerülnek s megmerevednek, illúzióvá válnak? Mûvészetté, a hagyományos értelemben? Akkor is csak egy állapotot mutatnak, egy megvalósulást, ami majd eltûnik. Mint a valóság.A mûvészettörténet is koronként változik. A tudomány sajátosságai szerint stabilizálni kíván állapotokat, de mindig más és más kohéziós erõre figyel fel, kimutatva jelentõségüket s megõrizve az emlékezet számára. Simonyi Emõ és a magyar/közép-európai vándormûvészet mûvészettörténeti tény. Már jó néhány évtizede foglalkozunk hasonló tényekkel. Csak a tudomány kohéziós ereje kellene még, hogy ne tûnjenek el mûvészettörténetünk valóságai.Keserü Katalin