"SIMONYI EMÖ - ZUHANÁS - SZENTEK ÉS SZATÍROK", Templom Galéria - Eger - 2011.
Simonyi Emő
A hatvanas évek művésznemzedékéből sokan mentek emigrációba, akik úgy érezték, hogy az alkotói munkájuk nem tud kiteljesedni a kultúrpolitika szigorú előírásai és elvárásai, mindenfajta korszerű törekvés elutasítása miatt. A sort Csernus Tibor indította 1957-ben, amikor megpróbált Párizsban új életet kezdeni, majd egy év után hazajött, csak 1964-ben nagy nehézsége árán sikerült újra a francia fővárosba költöznie. Simonyi Emő 1961-ben festőszakon kezdte művészeti tanulmányait, de három év után váltott, alkalmazott grafikai szakon folytatta. Itt Konecsni György volt a mester, aki tanítványai számára sokkal szabadabb alkotói légkört teremtett, mint a festőtanárok, ahol a progresszív törekvések képi formáival is kísérletezhettek, saját stílusuk, formanyelvük kialakítását szabadon (gyakorolhatták) végezhették.
A főiskola után alkalmazott grafikusként dolgozott, plakátokat készített, vásárokon pavilonokat tervezett. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy abban az időben Lakner László is plakátok tervezéséből élt, és Bak Imre Nádler Istvánnal pavilonokat díszített.) l968-ban Londonban Az év legjobb plakátterve (Best Design of the Year) című grafikai díjat nyerte el. Közben az önálló alkotói munkát sem hagyta abba, mert kínai tussal rajzokat készített, mert kedvelte azt az éles kontrasztokat, amit a tus kínál, a fehér alapon a fekete vonalak expresszív játéka, burjánzása a pillanatnyi lelkiállapot hiteles röntgenképét képesek adni. (sugározni).
1971-ben már túlságosan szűkösnek ítélte meg az itthoni lehetőségeket, s müncheni emigrációba vonult. Nagy reményekkel indult a bajor főváros felé, még azt is fontolgatta, hogy újra kezdi tanulmányait a müncheni művészeti akadémián, ahol XIX. század nagy festői is képezték magukat. Az egzisztenciáját grafikai tevékenységével szilárdította meg, ez nyújtott lehetőséget arra, hogy a művészi alkotói ambícióit is kiteljesíthesse. München Németország egyik legjelentősebb kulturális központja, amely a kortárs művészek számára számtalan megjelenési lehetőséget biztosít, és az alkotó munkához kedvező közeget teremt. A hetvenes években megjelenő új nemzedék egyre jobban elfordult az absztrakt művészettől, hogy képi ábrázolás különböző formáit kidolgozza. Az új irányzatok között Németországban az Új vadak megjelenése volt a legjelentősebb, mert ez kapcsolódott leginkább a tízes-húszas évek első német avantgárd nemzedékének törekvéseihez, az expresszionizmushoz. Ez is a tagadásból született, mint formai elődje, hiszen egykori képviselői az impresszionizmust utasították el, mivel szerintük alkotóik a világnak csupán felszínét képeseket megragadni. Az Új vadak is a non-figuratív festészet kiürült formáit vetették el, egyrészt azért, hogy a német történelem súlyos traumáira reflektáljanak, másrészt olyan formanyelv kialakításában vegyenek részt, amelyben a képi ábrázolás visszanyeri egykori jelentőségét. Ebbe a folyamatba kapcsolódott be Simonyi Emő, aki évtizedes grafikai munkássága révén olyan szakmai, ábrázolási biztonságra tett szert, amely alkalmassá tette az új festői stílus kialakítására. Rendkívül impulzív alkatának is ez az expresszív épő kifejezésmód felelt meg a leginkább. További változást az jelentette, amikor kilépett a térbe, kubusokat, emberszerűvé formált dobozokat állított össze, amelyet beborítottak a félelmetes figurák képei.
Az egri kiállítás a kétdimenziós művekből építkezik, ezek a képek a fortyogó, kavargó világ veszedelmes (végzetes, borzalmas) víziói. A Szatírok sorozat akvarelljei, festményei jelzik azt a szemléletet, ami fontosnak tartja, hogy a művészettörténet klasszikus nagy mestereinek műveivel állandó kapcsolatot tartson, tanulságait mindennapos inspiráló forrásnak tekintse. Ilyen előképnek tekinthetők a Rubens, Jordaens és Böcklin szatír és faun ábrázolások. A Szépművészeti Múzeumban látható Jordaens A szatír és paraszt című képe, mely Aiszóposz meséjét jeleníti meg, a müncheni Alte Pinacotékában található ugyancsak Jordaens Szatír a parasztok közt című; emberekkel, házi állatokkal, tárgyakkal túlzsú..folt festménye, ahol a szatír nagy mesélésbe kezd a család figyelmét magára vonva. Simonyinál a Szatír sorozat első darabja a Figaro nem egy egyszerű hajszobrász szalon, hanem meglehetősen torz figurák félelmetes mesterkedésének színtere, az egyik fodrász beretvájával éppen elvágni készül áldozata nyakát. Nem zárt térben, egy fodrászműhelyben mozognak, hanem a viharfelhőkkel tagolt archaikus tájban, egy félköríves rom közelében. A sorozat másik darabja a Kődobálók, ahol ősrégi tájban gigászok küzdenek egymással, hatalmas köveket ragadnak fel, hogy egymáshoz vágják vagy egymást a szakadékba taszítsák.
Korunk igazi katasztrófa képei a cúnami témára festett végítéletek. Ennek előzményei a művészettörténet legemlékezetesebb alkotásai Rubens Alte Pinacotékában őrzött kis és nagy Utolsó ítélete vagy Michelangelo Sixtus-kápolnába készített hatalmas műve. Alapvető erkölcsi különbség áll fenn az utolsó ítéletek és cunami között, hiszen az előbbin a bűnösök zuhannak a pokol legmélyebb bugyrai felé, a cunami viszont válogatás nélkül söpri el áldozatait az ártatlan kisgyermektől aggastyánig, a vétkeseket és bűnteleneket egyaránt.
Simonyi Emő nagy fogékonysággal fordul az emberiség nagy katasztrófáinak, kataklizmáinak témái felé, a tömegjelenetek mozgalmas áradása betöltik képeit. A művészettörténet nagy mesterei műveinek tanulmányozása, a zseniális festő megoldások szüntelen elemzése, megteremti azt a klasszikus mértéket és minőséget, amelyhez a művész munkája során igazodik, példaként kezeli, tanulságait a mindennapok festői gyakorlatában, hasznosítja.
Sinkovits Péter