A Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Galériája, Gyôr - Jász Múzeum, Jászberény, 2011
SZÍN, ERŐ, DINAMIKA
Simonyi Emö művészetéről
Amit látunk, az csoda; és örömmel fedezzük föl, hogy a valóság alatt is vannak rétegek. Megmutathatóak. Mert a valót a pszichikumban megforgató, lázzal teli, a külsőt és a belsőt egyforma érvénnyel a kifejezés szolgálatába állító látomások? Azok is, ám gyökerük, mint minden expresszionista művésznél, a reáliákban gyökerezik. A teljességében ugyan láthatatlan, és – paradox – mégis kitapintható világban.
Simonyi Emö, a több évtizede Münchenben élő festőművész, akadémiai tanár káprázatos festészetéről van szó.
Amely táplálkozhatik a törzsi művészetből és az expresszionizmus klasszikusaiból – a halhatatlan Die Brücke és a Der Blaue Reiter ne feledtessék! –, mély lélegzetet véve leszállhat a mitológia tárnáiba, szenvedélye, expresszív önkifejezésre való törekvése meríthet a gyermekrajzokból, ám lényege szerint attól eleven, hogy a művész a saját szűrőjén engedi át a dolgokat.
Lénye, idegrendszere, és persze műveltségélménye a katalizátor.
Hiszen bármily erős legyen is a forma- és színélmény, invenciózus az anatómiából kiinduló rajzi biztonság – kikezdhetetlen alap –, ha az alkotó átváltoztató képessége (minden valódi művészet alfája és omegája) nem működik, karakter nélküli eredményt kapunk.
Simonyi Emönél, szerencsére, minden együtt van.
Szín, erő, dinamika, mitológiába nyúló valóság, és átpoetizált reáliák jellemzik az életművet. S az egészet átfogja valaminő hihetetlen teljességigény, amelynek az életes láz a motorja.
A maszkos tánc attól megejtő – forog a tenger, örvényeket kavar a cunami, a küzdők (Birkózás – 1985) és a versenyzők (Görkorcsolyázók – 1985) lába alatt forró lesz a talaj –, hogy harlekin arcán nemcsak a liszt látszik – a művész kedveli a kiélezett helyzeteket, ezért helyszínei között gyakori a manézs –, hanem a bőr alatti, különben az egész testre jellemző, izommozgás is. Amikor a testet megfeszítő egyensúlyhelyzeteket ábrázol, az szereplőinek mindenkor erőpróbája. Jobbára a groteszkbe is belefér az ilyesfajta megmérettetés (A kék oroszlán I. – 1997).
Nem – nemcsak – az erő duzzad itt, hanem az a furcsa, konzumvalóságba életet lehelő lét is (Lakoma – 2010; Bőség – 2011), amely sivatagban teremt oázist. És ez a teremtő erő – a a képzelet a mitológiából töltekezik –, életet lehel a szatírokba (Bacchanália I.-V. – 2009), fejet hajt az evangélisták és a parasztok előtt, a szépség kultuszának áldozván királynővé emeli a Flamingókat (2008), aurát von a Fürdőzők I.-II. (1996) köré.
S egyúttal a honi teremtményeknek és a szokásvilágnak is áldozva, expresszív látásmódjával, nemkülönben színorgiájával, a magyar tájat idilli – a valóságot mesévé, a mesét költészetté alakító – környezettel jeleníti meg. Csaknem szerelmi lázban ég a tyúkudvar (Udvarlás, Kakas úrfi, Szebb a páva, Felfuvalkodottan), s a legelő pedig – minden említett kép 2010-ben, a Jászdózsai Művésztelepen készült – Arany János-i színekben tündököl (Szürkék, este, Víztükörben, Tangó).
Simonyi Emö fölfogásában nincsen nagy- és kisméretű kép, csak érzelmeket láttató dinamikus lüktetés van. A kicsavart, izomtömegétől elszakadni nem tudó test, lett légyen szimbolikus a megfeszítés, sosem golgotai helyzetet involváló korpusz, hanem – mitológiai szörny arcát „emberi” bestiárum-szereplőnek láttatva – hús-vér valóság.
Gigantikus festett kartonszobor figuráiról, amelyek Picasso bábuival vetekszenek, éppúgy elmondható mindez, mint fekete-fehér tus(ecset)rajzairól. A szokványos szeretet-vízión jócskán túllépő Anya és gyermeke (1989) ősemberi – állat-emberi – vitalitást sejtett, s szintén ebbe az értelmezéstartományba tartozik a városon átszáguldó Evangélista II. (1989) figurája is. Wagner mélytüzű mitológiai sötétsége az alakokon? Inkább az éjszakai Nap – egy kis megengedéssel: kozmikus – megvilágító példája. A bravúros vonalháló – a foltok dinamikus elhelyezése tenné? – valósággal robban. Az anatómiát, azon kívül a test lélektanát (is) ismerő Mester fönt említett grafikáin a lüktetés és apadás, a groteszk létimádat és a hús fogantatású bilincs (Bacchus – 1989) invenciózus kontrasztja (némelykor a kettő egybetartozik) rejtett én-keresésünk küzdelmes pillanatairól árulkodik.
Hihetetlen az a mitológia terrénumot (Egy faun délutánja – 1990; Minotaurus – 1991) olasz reneszánszélménnyel (pontosabban: annak modernizált változatával) fölcserélő váltás (Hús Velencének I.-II. – 2007), amely nem tesz különbséget technika (olaj-vászon, tempera-tus), valamint a nagy (280x195, 190x240) és kis (27x40, 30x41) méret között.
Nem tesz, mert csupán – kizárólag! – a művek intenzitása, üzenete, én-föltáró izgalma számít. Az a gyönyörűség, amellyel – sosem a szokvány szépség tisztásain delelve – elhalmozza a nézőt.
Simonyi Emö – jóllehet volt már több próbálkozása – mostani kiállításaival véglegesen hazaérkezett.
Nem kicsi az örömünk: egy hihetetlen mélységű életművel fogunk gazdagodni..Szakolczay Lajos